Charter Napló

Jók ezek a téli hajózások... pár póló, gatya, napszemüveg, papucs, meg is vagy a pakolással. Arról nem beszélve, milyen szinten melengeti a lelket a januári kánikula és tengerben fürdés.

Martinique-on korábban nem jártam, így kicsit izgultam miatta, de ezt az érzést hamar elnyomta az önsajnálat: már megint hajnali négyre kell kimenni Lisztferihegyre! Tipikus "first world problem", ahogy a művelt francia mondja. "Másképp úgysem lehet, jó lesz így, engedd el*, nyaralni megyünk!"

Fort-de-France-ba megérkezve azonnal szembesültünk egy problémával: taxit kellett (volna) fogni. Jöttek-mentek az autók és kisbuszok, de rendszert nem láttunk a dologban, mert bármelyiket intettük le, közölte, hogy foglalt, viszont telefonszámot, amin mi is rezerválhatunk, nem tudtak/akartak mondani.

Valahogy megoldódott a helyzet, irány a szállás (a bérelt vitorlást csak másnap, szombaton vehettük át), lőttünk egy jó vacsorát (konkrétan degeszre ettük magunkat), aztán erős alvás.

Reggel elkezdtük nézni az időjárás-előrejelzést, amit lehet, hogy nem kellett volna, mert annak fényében felmerült, hogy úgy járunk, mint februárban Seychelles-en. De akkor még csak szombat délelőtt volt, elbuszoztunk a kikötőbe, ahol szerencsénkre szinte azonnal beköltözhettünk a hajóba, megkezdhettük a lazulást, a bevásárlólista összeírását, majd késő délután indultunk a beszerzőkörútra. Közben, akik a hajón maradtak, elkezdték felfedezni azt, és rögtön egy rejtvénnyel találták szembe magukat: vajon hogyan nyílik a szalonajtó? Magyar srácok, erős srácok, rögtön elkezdték feszegetni, de az elem nem adta magát - viszont egyre furcsábban néztek rájuk a partról, ezért inkább felhagytak a próbálkozással... természetesen volt egyszerű megoldás, csak rá kellett lelni a gombra, amit megnyomva egy kis motor szépen felemelte az egész ajtót.

Vasárnap reggel két feladat várt ránk: kijelentkezni Martinique-ról és hivatalosan átvenni a hajót. Nos, egyik sem volt gyors folyamat... főleg az adminisztráció idegtépő, annyira értelmetlennek tűnik. Mindegy, ez van, engedd el*! Dél körül végre nekiindulhattunk, még utánunk szóltak, hogy "ha nagyon szürkül az ég alja, hat percetek van", ami elég hasznos tanácsnak bizonyult, mert így felkészülten vártuk a ránk eső zivatart.

Saint Lucia szigetét céloztuk, egészen konkrétan a Rodney Bay Marinát, ahonnan azt a visszajelzést kaptuk, hogy "délután négyig tartjuk a helyeteket". Igaz, ők ezt egészen másképp értették, mint mi. Egy ilyen mondat ugyanis általában azt jelenti, hogy "ha addig nem érsz ide, nem garantálunk semmit". Itt azonban azt, hogy "mi négykor hazamegyünk". Így aztán önerőből kötöttünk ki (a biztonsági őr legalább megmutatta, hova állhatunk), a nagyon gyorsak a hajók mellett be is csobbantak a vízbe fürdeni, míg páran kicsit megfontoltabban álltunk a kérdéshez, vízre tettük a kismotorost, és elszáguldottunk a közeli strandra pancsolni. Mivel a világnak azon a részén mindig korán sötétedik (cserébe korán pirkad), ezzel körülbelül véget is ért a nap, már csak a vacsora volt hátra, amit ki a parti étteremben, ki a hajókonyhában fogyasztott el.

Reggel újabb bürokratikus akadály: bejelentkezés Saint Luciára. Meglehetősen időrabló tevékenység, mert kézzel kell kitölteni a papírokat, meg természetesen pénzt is kérnek érte, viszont addig legalább a csapat kényelmesen megreggelizett (mondani sem kellett, elengedtem, csak sok sétámba került).

Gyönyörűt vitorláztunk Soufriére-ig, ahova a másik csapat érkezett előbb, és gyorsan foglaltak nekünk is egy bóját éjszakára, kiküldve elénk az afféle kikötőmesterként funkcionáló Francis-t. Aki egyébként meglehetősen felkészült volt, mert mire elénk kanyarodott a motorcsónakjával, már kisméretű magyar zászló lobogott a feje mellett. Plusz intézett nekünk délutánra autós kirándulást: ellátogattunk a kénforráshoz,

a botanikus kertbe, majd a Piton-vízeséshez.

Zárásként még vacsorát is ajánlott, amit elfogadtunk, bár ebből később támadt köztünk némi elszámolási vita. Viszont a csirke és a köretek isteniek voltak, és ha tudtuk volna, mekkora adag, nem készítünk hozzá mi is plusz köretet - ami egyébként "még két perc, Török" típusú krumpli volt. Étkezés közben és után pedig hosszas beszélgetésben merültünk el, Charlie-tól a balatoni gasztronómiai helyzetig.

Reggel teknősök úszkáltak a hajók között, ami azért nem mindennapi látvány, szépen bele is feledkeztünk, sőt, úgy döntöttünk, nem sietünk tovább. Inkább kimentünk újra a partra (ezúttal egy kis hotel strandjára), és némi koktélokkal ütöttük el az időt. Közben megtárgyaltuk a programot, abban maradtunk, hogy az első szimpatikus öbölig megyünk, ott fürdünk, aztán majd később indulunk az esti megálló felé. A "első szimpatikus öböl" annyira közel volt, hogy szinte fel se bőgtek a hajó motorjai, már ereszthettük is le a horgonyt. Mint utóbb kiderült, a környék egyik legmenőbb strandját találtuk meg. Ki a kismotorossal, ki úszva, ki SUP-pal jutott partra, ahol aztán kellemesen eltelt egy-két óra.

Esti bázisunkra, Marigot Bay-be a lehető legjobb időzítéssel érkeztünk: kikötésünk után fél órával kezdődött a Happy Hour az egyik, tengerre néző bárban. Szerinted?

Kellemes becsiccsentés, vacsora a hajón, Scrabble-parti (kikaptam), majd intenzív zajra kaptuk fel a fejünket... a mellettünk lévő hotel kertjében folklór-műsort mutattak be a vendégeknek, mi meg nem csak hallhattuk, de a mólóról rá is láttunk.

Szerdán kijelentkezéssel nyitottunk (valami csoda folytán sem időnkbe, sem pénzünkbe nem került), utána gyönyörű időben vitorláztunk vissza Le Marinba. Nem mintha ott akartunk volna éjszakázni, de be kellett jelentkeznünk (újra sok idő, de már tudtam, mi a vezényszó: engedd el), plusz a másik csapat hajóján tönkrement a hűtőszekrény, és azt muszáj volt kicserélni. Este Anse D'Arlets-nál vetettünk horgonyt, mégpedig a csendesebb (és sötétebb) sarokban, teljes volt a nyugalmunk. És teljes nyugalommal kaptam ki ismét Scrabble-ben.

Reggel megint kényelmesen keltünk útra, és még így is korán megérkeztünk St. Pierre-be, ahol viszont csak többedik nekifutásra sikerült jó horgonyzóhelyet találnunk - ráadásul esőben. Szerencsére elállt, amikorra kellett, indulhatott a városnézés. A település melletti hegy (ami egy vulkán) markánsan rányomja a bélyegét a környékre, nem csak a mostani képet határozza meg, hanem a múltat is: 1902-ben konkrétan elsöpörte St. Pierre-t. Zárásnak egy koktélbár-kávézó-galériában ültünk le, ahol nem spóroltak az alkohollal, és a fejenként egy-egy ital ugyan nem ártott meg, de elhangzott az "asztakrrrva, ez erős" mondat. A nap világos részéből még hátralévő időt azzal töltöttük, hogy a kismotorossal száguldoztunk fel-alá a hajó körül. Ettől még az is vigyorgott, aki csak a katamarán fedélzetéről nézte a programot.

Három a magyar igazság: megint kikaptam Scrabble-ben. Nem mentség, de M. nagyon jól nyomta!

Pénteken, a záró napunkon újra Anse D'Arlets-nél álltunk horgonyra napközbeni fürdéshez. Nem leltük ugyanis azt a parti medencét, amit ajánlottak nekünk, viszont feltaláltuk magunkat: hosszasan ugráltunk a vízbe a hajónk "tetejéről", majd négy méter  magasból. Aztán persze eljött a pont, amikor már muszáj volt útra kelni vissza a bázisra, számolva a tankolás plusz időigényével. A kikötőnek helyet adó öböl meglehetősen mély, csoda dolgokat lehet látni az "út" mentén...

Rövid várakozás után simán letudtuk a tankolást (barátian kevés üzemanyagot kellett utántöltenünk), majd beálltunk a helyünkre. Az esti vacsora kicsit mozgalmasra sikeredett, mert csak az étterem teraszán jutott nekünk hely, viszont elkezdett esni az eső. "Nosza, vigyük be az asztalt valami tető alá!" Mire végeztünk, elállt. "Jó, akkor nyomás vissza!" Helyet foglaltunk, ismét nekikezdett... "Kell ez nekünk, gyerekek?". Nem kellett, elengedtük, a helyi stáb pedig rugalmasan állt a kérdéshez, kiadták az ételt elvitelre, mi pedig visszatértünk a hajóra, és a szalonban (fix tetővel a fejünk felett) étkeztünk.

Szombatra szigetnéző túrát szerveztünk magunknak, busszal mentünk ide-oda, de legközelebb biztos másképp csináljuk, mert a távolságok ugyan nem nagyok, viszont temérdek a körforgalom, a fekvőrendőr és a kaptató az egyébként is kanyargós úton, úgyhogy elég rossz átlagot lehet menni... de a rumlepárlóért mindenképp megérte! :-)

* franciául úgy mondják: Laisse tomber!

fotók: Friot Yacht