Charter Napló

Elutazni a világ másik felére... van egy nagy előnye és egy nagy hátránya: jó előre le kell foglalni és ki kell fizetni mindent.

Amikor nekiálltam szervezni a túrát, még épp csak elkezdődött itthon a kánikula. Úgy éreztem, az árral szemben úszom, amikor az ismerősök között elkezdtem arról beszélni, hogy majd (a távoli jövőben) jön a tél, ami remek apropót teremt arra, hogy átruccanjunk a Karib-tengerre. És hogy milyen okosnak fogják majd akkor tartani magukat, amiért előre gondolkodtak. Mindezek fényében csodaszámba ment, milyen hamar összejött a csapat (kilenc fő). Befizettük a hajóbérleti díj első felét, megvettük a repülőjegyeket, tervezgettünk. Aztán beb.szott a ménkű: négyen meggondolták magukat. Itt jött ki az előny: ki lehet ugyan táncolni a buliból, de a befizetett pénzt nem kapja vissza az illető, legfeljebb, ha beszervez maga helyett valakit. Végül két tartalékot előrántottunk a kalapból, így nem borult fel a költségvetés.

Kinézett úti célunk, Guadeloupe könnyen elérhető, felkapottabb időszakokban napi hat repülőjárat indul csak az Orly repülőtérről, ezek közül céloztuk mi az egyiket. Igaz, ehhez hajnali négyre ki kellett menni Lisztferihegyre, hogy le ne maradjunk a hatkor induló repülőről. Nem is volt semmi baj, a mostanában fapadoshoz szokott testemnek ráadásul igen jól esett a reggeli gyanánt mindenkinek felszolgált szendvics és üdítő. Közvetlen transzfer CDG-ről Orly-ra, ott némi várakozás, rövid alvás, és már szuszakoltak is be minket a nagy útra egy nagy gépbe. Az Atlanti-óceán fölött két étkezés, mozizás (éljenek a "hagyományos" légitársaságok), napnyugta után pedig megérkezés Point-á-Pitre repülőterére. Mivel a másik brigád egy nappal korábban kiutazott, tudtuk, mennyi a taxi a szállodáig, de a sofőr semmilyen trükkel nem próbálkozott. Az öt óra időeltolódással együtt pláne hosszúra nyúlt a nap, hamar el is aludt mindenki.

Másnap (vasárnap) következő fázisába lépett a projekt, amiért érkeztünk: a hajó átvételének adminisztrációs kötelezettségeit hamar letudtuk, de beköltözni sajnos tényleg csak az ígért, délutáni időpontban tudtunk. Addig is elintéztük a bevásárlást, ismerkedtünk a többiekkel, tervezgettük az útvonalat, megvettük a belépőinket és lefoglaltuk a bójáinkat Petite-Terre nemzeti parkjába (ennek később még jelentősége lesz). Végre becuccolhattunk a hajóba, színültig töltöttük a hűtőt (nem csak rummal), aztán "nehogy már a bázison éjszakázzunk!" felkiáltással kicsorogtunk Ílet du Gosier elé, horgonyt dobtunk az esti félhomályban, fürödtünk, vacsoráztunk, hallgattuk a partról kiszűrődő zenét, aztán korán nyugovóra tértünk, hogy napkeltére ébren legyünk. Erre két okunk volt:

- a látvány

- a napi táv. Malendure elé akartunk eljutni, hogy együtt úszhassunk a teknősökkel a Cousteau Reserve-ben, illetve hétfőn részt vehessünk a bálnales túrán.

Tulajdonképpen majdnem minden összejött, egyszer megszakítottuk az utat, hogy fürödjünk, délután horgonyt vetettünk a kinézett helyen, megvacsoráztunk az egyik parti étteremben, és átalakítottuk a másnapi programot... előzetesen ugyanis a bálnales túrát szervező társaság nagyon készséges volt, de amikor - még itthonról - jeleztük, hogy összeszedtük a pénzt, utalnánk, egyszerűen eltűntek. Sebaj, megspóroljuk a lét, a bálnák meg úgyis vagy jönnek, vagy nem. Nem jöttek. Reggel még azért beúsztunk a védett területre (azt lehet), és szemügyre vettük azokat a vízi lényeket, amik korán kelnek.

Délutánra Terre-de-Haut (Íles des Saintes) volt a cél, el is értük rendben, de szabad bóját már nem találtunk, így kénytelenek voltunk kicsit távolabb megállni a parttól. Ami mindössze annyi "kellemetlenséget" jelentett, hogy a kismotorossal nagyobb távot kellett letudni a hajótól a mólóig. Itt a fő látványosságot a Fort Napoleon jelenti, de annak két baja van: fél egykor bezár és "nincs elég magasan". Vele szemközt ugyanis, a szigetek legmagasabb pontján áll a "La Chameau". És ha olyan magasra lehet menni, ne érjük be kevesebbel! Kilátás, na az van fentről.

Lefelé megálltunk a boltban, és bevásároltunk néhány napra előre, mert onnantól bizonytalan volt, milyen vásárlási lehetőségeink lesznek. Meg hát igen jó áron adták a fagyasztott rákot és a halszeleteket... isteni vacsorát dobtunk össze magunknak.

Szerdára terveztük a túra egyik csúcspontját, a rumlepárló látogatást. Annak idején, amikor meghirdettem a kalandot, ezt szántam a legkomolyabb mézesmadzagnak. Tulajdonképpen bejött... :-) Marie-Galante előtt a Saint-Louis nevű városkához tartozó öbölbe álltunk be, és szkipper társammal kimentünk a szárazföldre, hogy felhajtsunk tizennyolc embernyi személyszállítási lehetőséget (merthogy a Habitation Bellevue a sziget belsejében működik). Hirtelen felindulásból leszólítottunk egy fehér kisbusszal közlekedő figurát, érdekli-e a pénzkereseti lehetőség. Érdekelte, de közölte, hogy a lepárló aznapra bezárt. A tény fölött érzett szomorúságunk szerencsére nem tartott sokáig, mert azt is elárulta, hogy másnap reggel ismét kinyit, ő pedig ideküldi értünk a kollégáját egy húsz fős kisbusszal. Ez így leírva-visszaolvasva harminc másodperc, a diskurzus azonban jó öt percig tartott, angolul, franciául, kézzel-lábbal és Google Translate-tel. Mindenesetre a foglalkozás elérte célját. Viszont előttünk állt egy hirtelen szabaddá lett délután, amit nem hagyhattunk veszni. A megoldást a miénkkel szomszédos partszakasz jelentette. Oda átmotorozva a hajókkal éreztem először teljesen úgy magam, mint aki megérkezett a Karib-tengerre: másfél kilométer hosszan húzódó homokos part, mögötte pálmafák sora és olyan kék víz, amilyet általában csak prospektusokban lát az ember. Sörök, kajakozás, csoportkép, úszás, séta - így el lehet tölteni pár órát.

Mivel itt éjszaka rendszeres látogatók (és kimásznak a partra is) a teknősök, hajóval nem szabad a helyszínen maradni, meg hát a parton egyébként sem nagyon van infrastruktúra, szépen visszapöfögtünk Saint-Louis elé. Vacsora a parton, a Le Spot nevű helyet csak ajánlani tudom. Konyha este héttől, de harmadik nekifutásra elértük, hogy a rendelést azért vegyék fel már előtte. Később ez a finom erőszakosság fizetett, a többi asztalhoz sokkal lassabban érkeztek meg a "késve" kikért fogások.

Reggel, a megbeszélt időben, ott állt a parton a kisbusz, hűtött a légkondija, kellemes útnak ígérkezett. Az is volt, megérkezvén azonban kénytelenek voltunk tapasztalni, hogy maga az üzem nem működik. Egy évben kétszer járatják, amikor beérkezik a nyersanyag, két hajrá között csak lézengenek a munkatársak. Ismertető táblák véges számban, és persze csak franciául... viszont mindezt kompenzálja a boltjuk. Minden termékük ingyen kóstolható, majd igen jó áron megvásárolható. Bár onnan még messze volt a hazaút, akadt, aki gyorsan meg is vette az otthonra szánt ajándékokat. Visszafelé még beugrottunk a környék történetét bemutató kiállításra (nem nagy durranás, viszont ingyen van és szép az épület),

majd megálltunk a boltnál "csak öt percre". Ebből majdnem komplett nagybevásárlás lett, de sofőrünk türelmesen várt (amit később némi borravalóval háláltunk meg neki). Persze oka volt a projekt elhúzódásának: két napot készültünk eltölteni egy olyan helyen, ahol világítótornyon kívül semmi nincs, és még hiányzott pár tétel a teljes boldogsághoz.

Petite-Terre felé aztán beleszaladtunk egy csapat delfinbe, ami mindig nagy élmény...

Kicsit tartottam a nemzeti parkba vezető úttól, mert a térkép útmutatásai és az előzetes információk alapján bukóhullámokkal is meg kellett birkózni a bejáratban, de végül sokkal simább utunk volt, mint gondoltam. Amiben persze közrejátszott, hogy előzékenyen előre engedtem a másik társaságot... :-) A Réserves Naturelles de Petite Terre területén a horgonyzás tilos, csak a telepített bójákhoz lehet kikötni, de abból nincs túl sok. Vagy érkezési sorrend vagy foglal előre az ember - ahogy mi is tettük. Amikor aztán végeztünk a manőverrel, felálltam a tetőn és körbenéztem: két lakatlan sziget, az egyikre ki se lehet menni, mi a frászt fogunk mi itt két napig csinálni??? Ami még a délutánból hátra volt, azt elütöttük fürdéssel, sznorkelezéssel, a zátony körüli állat- és növényvilág megfigyelésével, napnyugta után pedig előkerült egy-két üveg, otthonra szánt rum...

Péntek korán reggel nekivágtuk a szárazföldi kirándulásnak, mert még előző nap láttuk, ahogy a partról szépen motorosokba pakolják a turistákat, aztán megindulnak velük a szárazföld felé. Úgy okoskodtunk, hogy még azelőtt végzünk a sétával, mielőtt megérkezik a következő turnus. Így aztán még nem kánikulában ballagtunk előbb a parti homokban, majd a bokrok tetején már melegedő iguánák tekintetétől kísérve azon az ösvényen, ami Terre-de-Bas, a nagyobb sziget keleti részén visz körbe. Felnéztünk a világítótoronyra, aztán kisétáltunk a keleti sziklákhoz, ahonnan a messzeségben nem volt semmi. Ameddig a szemünk ellátott, csak a végtelen tenger (hogy egészen pontos legyek, az Atlanti-óceán) hullámzott, egészen a horizont végéig. Laposföld-hívőknek maga a paradicsom... Az érkező turisták és a fokozódó meleg elől katamaránunk árnyékos részeire és a vízbe húzódtunk vissza, az ebéd utáni csendespihenőt azonban egy CÁÁÁPAAAAAAA!! kiáltás szakította félbe. N. addig-addig nézegette ugyanis a teknősöket, rájákat, halakat és kisebb ragadozókat, hogy őt is elkezdte nézegetni egy három méteres darab.

Taktikusan leállt a fenékre, és intenzíven pillantgatott körbe, amíg odaértem a kismotorossal, kimentetve őt szorult helyzetéből. Délután még segítettünk a mellettünk álló hajón motort tisztítani, amiből a végén másfél órás beszélgetés-rumozás kerekedett, majd megkezdtük a felkészülést az estére: a művészek fényképezőgépet és állványt pakoltak a táskába, a szakácsok az egy napja pácolódó húst. Kint a parton telepített grillsütők álltak a homokban, amíg ment a sütögetés, addig a napnyugta minden egyes másodpercét is meg lehetett örökíteni. Este hét körül a nemzeti park őre (aki egyben kikötőmester, a világítótorony őre, helyi főraszta és rendőr), lépett oda hozzánk, ellenőrizte, hogy nem pálmafát égetünk, hanem faszénen sütünk, javasolta, hogy homokkal oltsuk el a tüzet, ne vízzel, majd jó éjt intett, és eltűnt a sötétben.

Reggel épp csak egy gyors fürdést engedélyeztünk magunknak, mert rájöttünk, mitől lengedeznek furcsa szagok a hajó körül előző este óta*, és muszáj volt a nyílt vízre kimenni. A másik csapat majd' két óra múlva indult meg utánunk, de nem maradtak le semmiről, mi kényelmesen vitorlázva csorogtunk aznapi úti célunk, Sainte-Anne felé. Azt terveztük ugyanis, hogy csak az utolsó pillanatban (azaz vasárnap reggel) állunk vissza a bázisra, a lehető leghosszabbra nyújtva a nyaralást. Ehhez azonban kellett egy olyan öböl, ami elég közel fekszik Point-a-Pitre-hez. Anse de Ste-Anne pont ilyennek tűnt, és nem is lett volna vele semmi baj, ha az öböl szél- és áramlati viszonyai miatt nem oldalról kapjuk a homokzátonyon átjutó apró hullámokat. Ám ezt csak este realizáltuk, akkor pedig már nem volt kedvünk tenni ellene (például átállni máshova), inkább lenyeltük a békát. Legközelebb pedig nem számolunk vele, mint helyszínnel, bármennyire finom volt a fagyi a Gelato & Cappuccino Maitre Glacier Italien-ben.

Vasárnap már nem lehetett tovább halogatni a dolgot, be kellett állni a Marina Bas-du-Fort-ba és le kellett adni a hajót. Mivel mindig biztosra mentünk, bőven volt maradék élelmiszerünk, aminek egy részét átmentettük a vakáció további napjaira, egy részét ott hagytuk a takarítónőnek, egy részét pedig rátestáltuk arra a magyar csapatra, akikkel a kikötőben futottunk össze**, és épp akkor kezdték a hajós nyaralásukat. Mivel a másik hajó legénysége is így tett, a srácok komoly mennyiségű ellátmánnyal gazdagodtak.

Hétfőn és kedden levezettünk, előbb a Soufriere-vulkánra másztunk fel, aztán jet ski túrán vettünk részt. A kirándulás fárasztó, ám szép élmény volt. Mivel a hegy tetején köd ült (mint általában), abban maradtunk, hogy "a dolog sportértékét elismerjük, látványosságként nem feltétlenül állja meg a helyét". Viszont hallgathattuk a Föld légzését.

Minden duzzogásunk ellenére el kell azonban ismernünk, pazar dolog a turistaút menti fürdőmedencében megcsobbanni a túra végeztével. És ez elvileg tovább fokozódik a jövőben, a kiírás szerint ugyanis hamarosan felújítják a jelenleg igencsak romos fürdőépületet. Jet skizésünkről legyen elég annyi, hogy a nem lefojtott motorok mindenkiből kihozták a "vadállatot": előbb sík vízen verettünk hetven-nyolcvannal, aztán egy méteres hullámokon ugráltunk. A szerdát a medence partján fekve töltöttük, izgalmat az okozott, hogy délben az Air France értesített, késve indul a gépünk Párizs felé. Ez önmagában nem feltétlenül lett volna gond, ám emiatt előre tudhatóan lekéstük az átszállásunkat. A légitársaság munkatársai maximális segítőkészséget mutattak, újrafoglaltak nekünk, aztán megint és megint. Így a tervezettnél nyolc órával később ugyan, de megérkeztünk Budapestre. Ott ért véget a kaland.

Jövőre újra megyünk!

* kikötőben és öbölben az ember zárva tartja a szennyvíztartályokat, ahogy azt illik, a szelepeket csak a nyílt vízre érve nyitja ki. Ám Bali 4.3 katamarán szennyvíztartályai nem túl nagyok, ha nyolc ember két napig használja őket, megtelnek. Sőt, már egy kicsit hamarabb is, ezért néztünk egyre furcsábban magunk elé és egymásra a félhomályban, lévén mindenki betartotta a hajón WC-zés szabályait, mégis probléma támadt.

** Láttad Az elvarázsolt dollár című filmet? Ha eddig kimaradt volna, nézd meg! Abban hangzik el a tanítás: "Tudod, pajtás, magyar mindenütt van a világon."

A hét étele: valamilyen hal(ak), valamilyen körettel és zöldségekkel. Többször is ettünk ilyet, mindig más volt,de mindig finom.

A hét zenéje: Mr Killa - Soca storm. Vadállati!

Érdekel, hogy látta mindezt N.? Olvasd el a beszámolóját a Hajónapló blogon!

fotók: Tengeri Túravitorlás Klub