Charter Napló

JP 55 lett idén, és úgy döntött, ez remek apropó arra, hogy hajózzon egyet a Nápolyi-öbölben a barátaival. Én meg nem álltam az útjukba.

Mivel júniusban már futottam arrafelé egy kört, és mivel túl sok idő nem telt el azóta, a légitársaság sem módosított a menetrendjén, megvolt a rutin. Magamtól keltem, még az ébresztőóra csörgése előtt, némi idő elteltével pedig a lassan magához térő fővárost szeltem át, ami mindig különleges élmény. Ahogy a nápolyi "városnézés" is: gépünk ezúttal pont úgy közelítette a leszállópályát, hogy sorra vehettük a látványosságok jó részét - igaz, meglehetősen gyors egymásutánban.

Eseménytelen volt a transzfer a kikötőig, ahonnan odébb esik az élelmiszerbolt (sőt, tulajdonképpen bármilyen üzlet), így sofőrös kocsit kaptunk a bevásárláshoz. Amiről azt hihetnéd, hogy drága mulatság, de érdekes módon nem kérnek érte külön pénzt. Viszont amikor megérkeztek az üzlethez, a kísérő odaadja az igazolványát, hogy azt fizetéskor mutassátok be a pénztárnál. Arra jutottunk, hogy valószínűleg az áruháztól kap jutalékot. Délután hat óra körül már igencsak éhesek voltunk, gondoltuk, előre hozzuk a vacsorát, de a kikötő éttermeiben hamar lelomboztak minket: ha nyitva is volt valamelyik, mondták, hogy bátran felejtsük el a nagy étkezést, mert "még nincs konyha". Főztünk magunknak.

Reggelre kelve kiderült, hogy egy-két tétel hiányzik a hajóról (a legkomolyabb gond pedig az volt, hogy a dzsordzsklúnis kávékészítő nem működött), ezeket - a bázis engedélyével - a mellettünk álló hajóról pótoltuk, mert azon látszott, hogy a héten nem fut ki. Összeállt a rendszer, kezdődhetett a nyaralás!

Kihajózás után igyekeztünk minél gyorsabban átállni a dolce vitára, ehhez népszerű olasz slágereket is segítségül hívtunk, amik kapcsán GY-nek köszönhetően megismerkedtünk a "Felicitá" magyar verziójával* is. Rövid ideig még vitorlázással is próbálkoztunk, de aztán elhalt a szél, az út nagy részét motorozva tettük meg, így érkeztünk Positano elé, ahol ezúttal nem bójára álltunk, hanem horgonyra. Partra szálláshoz a bérelt hajó kismotorosát használtuk, ami nekünk pont megfelelt, viszont kisebb, mint a környéket járó bármelyik bárka, így a mólóhoz mindenkit megelőzve, soron kívül tudtunk odaállni a ki- és beszállásokhoz. Vacsoránál a Madeira burgerről áradozott a pincér, sőt, kifejezetten ajánlotta, SP be is vállalta, ehhez képest nem volt nagy szám. Ellentétben a "szürke eminenciás" tenger gyümölcsei rizottóval!

A hajóhoz már sötétben, de legalább sík vízen tértünk vissza.

Reggel néhányan "kelő Nappal én is kelek"-et játszottunk, sőt, ketten be is csobbantak úszni, de harmadik próbálkozó már nem erőltette a dolgot, miután észrevettük, hogy számtalan medúza lebeg körülöttünk, így elengedtük a dolgot. A saját készítésű reggelit követően útra keltünk, tettünk egy tiszteletkört Le Galli körül, hogy megcsodálhassuk, aztán Ischia felé még szemetet is szedtünk a tengerből. Az Aragón-kastélynál horgonyoztunk le, fürödtünk, ebédeltünk, pihentünk,

aztán este hatkor beálltunk a kikötőbe, ahol helyet foglaltunk éjszakára. A Portobello étterem júniusban nagyon bejött az akkori csapatnak, ezúttal felemás élményt nyújtott, de amikor a vacsora után odaadtam nekik a nyár elején elkért névjegykártyájukat, nagyon megörültek, és onnantól nem lehetett megúszni a limoncello-kört.

Ischia kikötője békés hely, de kora hajnalban megindulnak a különféle szemetesek, a tolató teherautók sípolása és a gyűjtőtartályba borított üvegek csörömpölése könnyen kiveri az álmot az éberen alvók szeméből. Viszont amikor újra csend lesz, vissza lehet aludni! Belefért, mert kényelmes nap állt előttünk, még elintéztük a vásárlást, töltöttünk vizet a tartályba is, és csak aztán keltünk útra Sorrento felé. Illetve még nem, mert elnéztünk Procidához, ami ezúttal csak rövid megálló volt, gyors fürdéssel.

Sorrentoba kényelmesen, időben érkeztünk meg, kicsit ledőltünk pihenni, később pedig beálltak mellénk az előző napi szomszédaink, igaz ezúttal volt egy kis pitty-putty: szűk helyük egyik oldalán mi álltunk, a másikon - a partfalhoz kötve - egy kisebb bárka. Na, ez utóbbit találták el betolatáskor, volt csattanás, kiabálás meg heves kézmozdulatok, de csodák-csodájára egyik hajóban sem esett komoly kár. A városba ki gyalog, ki lifttel ment fel, és némi nézelődést követően a Lounge bar Tasso-ban kötöttünk ki. A helyet csak ajánlani tudom, mert jó koktélokat kevernek, de nyelvészetről ne nagyon beszélgess velük, mert nekünk képesek voltak azt mondani, hogy "áh, magyarok! Az itt-ott hasonlít az olaszra."

Vacsorához némi szerencsével lett helyünk, mert utószezon ide vagy oda, még mindig rengeteg ember hömpölygött az utcákon. Az étkezéshez zenei aláfestést is kaptunk egy két fős zenekartól, elduruzsolgattak a háttérben, de amikor belekezdtek a "Con te partiro"-ba, felkaptam a fejem. Elég bátor vállalás volt, de az őszes hajú úr rendesen kivágta a rezet, még libabőrös is lettem tőle, az étterem közönsége pedig vastapssal jutalmazta a produkciót. Mindeközben Szulák Andrea folyamatosan mondta a híreket - igaz, lenémítva.

Capri kezdettől egyértelmű úti célunk volt, de a Marina Grandét ki kellett zárni az opciók közül, mert még egy akkora katamaránnal sem lehet beállni a vendégmólóhoz, amekkorával mi voltunk, csak a szuperjachtoknak fenntartott részre, ehhez igazított árcimkével. Mentünk a Faraglioni-sziklákhoz, amiket egyébként is megnéztünk volna, és a közelükben kerestünk magunknak helyet éjszakára.

A délutánt fürdéssel, valamint a mindenféle sziklaalakzatok közelről és távolról való megtekintésével töltöttük, majd amikor elérkezettnek láttuk az időt, vacsorázási és városnézési céllal kismotorosunkkal megindultunk a part felé. És akkor történt az, aminek az elméleti lézetéséről tudtunk, de gyakorlatban még sosem látta egyikőnk sem: a hegygerinc fölött előbukkant egy helikopter, majd leszállt a legtávolabb horgonyzó szuperjacht orrára... mi meg pár perccel később kacskaringózhattunk fel Capriba a tömött buszon :-)  Rövid városnéző sétát ("erre lehetett volna több időt szánni") követően kellemes asztalt lőttünk a Donna Rachele étteremben, ahol az első fehérborra ugyan kénytelenek voltunk nemet mondani, de a másodikat már rendben találtuk. Ahogy többek között azt a pizzát is, aminek a szélét ricottával töltötték meg.

A hegyről lefelé a csapat fele a taxit, másik fele a gyaloglást ("csak 19 perc") választotta, végül mindenki megérkezett a partra, kismotorossal vissza a hajóra, és sikerült a hét legnyugodtabb éjszakáját tölteni.

Csütörtökön Amalfi volt a cél, ami bőven megér egy egész délutánt, így aztán viszonylag korán indultunk, és célirányosan haladva hamar horgonyt vetettünk a település előtt, hogy nyitásnak a vízről gyönyörködjünk a partszakaszban. És mindehhez, a hangulatot fokozandó, olyan örökbecsű zenéket raktunk be, mint Toto Cutugnotól a Solo noi.

A kikötőbe való beállás elég érdekesre sikeredett, mert egyrészt a helyi erők az enyémmel teljesen ellentétes logika szerint gondolkodtak a feladatok sorrendjéről, másrészt - ezen már kicsit felhergelve magam - a jobb oldali szomszédunk segítő mozdulatát rosszul értelmeztem, amiből heves vita kerekedett köztünk (lásd még: "önélzetes a kis latol"). Némi idő és egy-két pohár prosecco hatására aztán megenyhült a hangulat, és természetesen kiderült, hogy mindenki tisztel mindenkit, mindenki hasonlóan gondolkodik a hajós dolgokról, csak hát a pillanat heve... aztán jött az, ami egy, a Nápolyi-öbölben töltött héten a "hab a tortán": séta Amalfiban. Én még a szomszédos Atraniba is átmentem, mert korábban a vízről kiszúrtam a Santuario Santa Maria del Bando-t, amit egyrészt meg akartam nézni magamnak, másrészt onnan fentről is szerettem volna körültekinteni. Sokszáz lépcső megmászása után (és 20 méterrel a cél alatt) azonban kiderült, hogy a hely zárva van. De kép azért így is készült:

Amalfiban komoly tömeg lepte el az utcákat, ami kicsit szokatlan volt az addigi állomásainkhoz képest, és bele sem merek gondolni, mi lehet ott nyáron, főszezonban. Viszont a reggel békés, teljes nyugalomban lehet gyönyörködni a napkeltében.

A péntek rövid, egyszerű és unalmas napnak ígérkezett, hiszen már csak Salernoba, a bázisra kellett visszajutni, az meg nem volt messze, így lassan csorogtunk a part mentén, nézelődtünk, illetve kerestük a megfelelő fürdőhelyet. Erre végül Cetara előtt bukkantunk rá, horgonyra álltunk, majd szétszéledtünk az orrbeli napozó, a készülő koktélok és a víz irányába. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a csapat összegyűlt a szalonban, mindenki a part felé néz és kézről-kézre jár a távcső... az ügyeletes sasszem ugyanis felfedezett egy sziklafalakkal határolt, elzárt partszakaszt, amin mindössze két ember "napozott", egy nő és egy férfi. Igencsak koncentráltak egymásra, szeretetüket aktív módon fejezték ki, úgy éreztük, közeleg a csúcspont, ami végül nem egészen úgy következett be, ahogy számítottunk rá: a vízből kibukkant egy fej, ami a hozzá tartozó testtel együtt megindult ki a partra. Heves szerelem ide vagy oda, a pár ezt azért észrevette, pláne, hogy az érkező férfi a búvárszemüvegen túl az ég egy adta világon semmit nem viselt magán a barnaságán kívül. Illedelmesen köszönt, elhaladt a megzavartak előtt, néhány méterrel arrébb lefeküdt, és nekilátott napozni. Mi meg dobhattuk a kukába a fejben megírt felnőttfilmes forgatókönyveinket...

A délután további része eseménytelenül telt, sima utunk volt a bázisig, ahol mindent rendben találva átvették tőlünk a hajót, mi pedig úgy döntöttünk, ha már a közelben vagyunk, megnézzük magunknak Salernót, sőt, ott is vacsorázunk. Annyi porszem került a gépezetbe, hogy a taxis mind oda-, mind visszafelé elég lazán kezelte a megbeszélt időpontokat, de ezen tulajdonképpen meg sem kellett volna lepődnünk.

Reggel pont jókor nem volt kánikula, úgy tudtuk kicipelni a cuccainkat a hajóból, hogy nem izzadtunk le, transzfer, repülés, hazaérkezés.

*amikor hallgatod, várd ki a megfelelő sort, és akkor, teli torokból:

"Fogom a csöcsödet, te meg a pöcsömet, Felicitá!"