Charter Napló

2007-ben hajóztam először (és eddig utoljára) a Nápolyi-öbölben. Csupa kellemes emléket őriztem róla, és reméltem, hogy most sem okoz csalódást.

Üdítően normális időpontban ment a gép, Budapest esővel búcsúzott, de nyilván ez számított legkevésbé, az volt a fontos, hogy a célterületen süssön a Nap. Sütött. Leszállás után kezdett is meleg lenni a gépben, amikor a légkondit már leállították, de az ajtókat még nem nyitották ki, mert sokára jött a busz. Cserébe a transzferünk hamar ránk talált, VIE is csatlakozott hozzánk (ő előző nap utazott ki), irányt vettünk salernói báziskikötőnk felé. Ott hamar beszippantott a rendszer, az irodában ugyanis csak annyit akartam megkérdezni, mennyit kell fizetnünk a fuvarért, ehhez képest pár pillanat múlva azon vettem észre magam, hogy a hajós jogosítványomat mutogatom, dokumentumokat írok alá, sőt, fizetek az extra szolgáltatásokért. A csapat nem értette, hova tűntem, de feltalálták magukat, és behúzódtak az egyik bár árnyékos teraszára. Közben megérkeztek azok is, akik - különböző okokból - kocsival teljesítették a Budapest - Salerno távot. Az 1450 kilométert AAK 12 óra alatt tudta le, ami szerintem a maga nemében világcsúcs. A délutánba még beszorítottunk egy vásárlást, amihez kapóra jött az autó, mert szép mennyiségeket kellett beszerezni, hogy megalapozzuk tíz ember egy héti ellátmányát.

Vasárnap terv szerinti időben keltünk útra, a sima vízen próbáltam helyet foglalni magunknak estére, de minden kikötővel kudarcot vallottam. Positano előtt mindenképp megálltunk volna fürdeni, de a helyen körbenézve úgy döntöttünk, maradunk éjszakára is.

Viszont ezt érdemes bójákra kötve megtenni, ahonnan vagy a saját gumimotorossal vagy a helyi bárkák valamelyikével lehet a szárazföldre jutni. Mi az utóbbi mellett döntöttünk, de a leintett csónakról kiderült, hogy nem a partra, hanem egy adott étterembe tart. "Mi bajunk lehet?" - vontak vállat azok, akik positanói városnézéssel kötötték volna össze az ebédjüket, és beszálltak. Illetve beszálltak volna, de a kapitány nem akart a hajónk mellé állni, féltvén a merev falú dereglyét, ezért odaintette egy haverját. Csapat az ő csónakjába be, három méter út, majd át a másik bárkába. Csoda volt! De legalább utólag kiderült, hogy az étterem nagyon megérte. Míg ők távol voltak, a fedélzeten maradtakkal uzsonnáztunk, beszélgettünk, fürödtünk. Este azért mi is partra szálltunk, és rögtön belebotlottunk első filmsztárunkba, Brent Spiner-be. Egy rajongó persze azonnal vágja, ki ő, ha te nem vagy az, segítek, és neked is leesik:

Mostanában inkább így fest:

Hétfőn Capri előtt végül csak röviden álltunk meg, mert hamar kiderült, hogy az idillinek gondolt horgonyzóhelyen akkora a hajóforgalom, amit nem lehet ép ésszel elbírni. Meg ép gyomorral sem, olyan hullámokat generáltak. Inkább hamar véget vetettünk a fürdésnek, és kezdetben motorozva, később vitorlázva húztunk Procida elé.

Horgony le, fürdés, uzsonna és a hab a tortán: a motoros, ami körbejárt a hajók között, és kávét, üdítőket, valamint JÉGKRÉMET kínált. Naná, hogy vettünk. És még lehetett fokozni: a Hírcsárda szerint aznap Villő, Regő és Jégkrém napja volt. Estére beálltunk a kikötőbe, kerestünk egy pizzériát, és elég jót találtunk: 7-9 euróért akkora pizzát hoztak, ami lelógott a tányérról, és fenséges volt az íze is.

Én előételnek polipsalátát kértem, amikor kihozták, asztalszomszédom kérdőn nézett rám, milyen. Én szó nélkül toltam elé a tányért, ő megkóstolta, majd a reakcióját látva még három villa indult meg a tányér felé. Elengedtem, rendeltem másikat. Kicsit sétáltunk a városban, aztán sikerült fulladozva befejezni a napot: VIE bő évtizede külföldön él, ahol mostanra jutott el odáig, hogy rendesen érti a helyi kulturális utalásokat a poénokban. A hazaiakat persze esélye sincs elmagyarázni, így számára külön felüdülést jelentett, hogy elég volt egy-egy szót vagy kifejezést bedobni, és már feküdtünk is a röhögéstől. Ne gondolj nagy dolgokra, csak olyanokra, mint "Ernőke", "kell bele erős", "Vatanen", "meglehetős bor" - itt tudsz utánuk keresni.

Reggeli sétám során botlottam bele az újabb filmsztárokba. Előbb Gwyneth Paltrow, Jude Law és Matt Damon kerültek terítékre,

majd jött Massimo Troisi és Philippe Noiret.

Azért sem kellett kapkodnunk, mert Ischia mindössze egy óra hajózásra fekszik, így elég hamar horgonyt vethettünk az Aragón-kastély tövében. Négybe szakadtunk: ki robogóra kapott, ki a kastélyba vetette be magát (mindkettő jópár órás program), ki a hajón maradt, és voltak, akik a parti éttermek közül ültek be az egyikbe - ők néhány méteres távolságból szemlélhették a mellettük zajló filmforgatást. Ha szerencséjük lesz, egy snittben még benne is maradnak. :-)

Dominic Purcell készül a következő jelenet felvételére. Ha hihetünk az IMDB-nek, a film Cassino in Ischia címen kerül majd valamikor a mozikba. Mi meg éjszakára beálltunk a kikötőbe, ahol néhány méterre volt tőlünk a legközelebbi étterem, ami még nem lett volna baj, de kicsit arrébb két szórakozóhelynek tűnő intézmény is. "Hát, majd meglátjuk az alvást!" Volt már rosszabb is... másnap felhős égre keltünk, de jött a mentő mondat: "Ezt a napot az isten is termálfürdőzésre teremtette!" Kiváló ötlet volt, a hajóval átálltunk a megfelelő partszakasz elé, ahol csak sz jelentett gondot, hogy kicsit körülményesnek bizonyult a partraszállás - viszont végül mindenki egyöntetűen állította, hogy megérte. Mikor visszatért a csapat, megjött egy zivatar, annak kivártuk a végét, aztán az előrejelzést figyelembe véve úgy döntöttünk, inkább mégsem horgonyon éjszakázunk. Szerencsére Forio kikötőjében az utolsó fél helyre még be tudtak rakni minket.

Reggel friss sajtot fogyasztottunk (M & A hozták a boltból), mellé kétnapos (de még jó!) kenyeret, zárásként pedig kaptunk tűzijátékot.

Öt nap alatt sehogy sem sikerült helyet foglalnunk, de akkor már úgy álltunk hozzá, hogy lesz, ami lesz, irány Capri! Bejött a dolog, kikötés után a csapat szanaszét spriccelt, mi AAK-val ketten felbuszoztunk (taxi 30 euró, két jegy 4,40) Anacapriba, ami már önmagában óriási kaland a szűk és kacskaringós úton. Fentről rövid városkanéző sétát követően gyalog, a Főníciai-lépcsőn jutottunk vissza a partra. Sokszáz fok, néhol meredek, de tulajdonképpen semmi extra. Egészen addig, amíg szembe nem jön valaki, és ki nem derül, hogy ő felfelé teszi meg az utat. Két lány például kocogva.

Este kellemes vacsorát fogyasztottunk az egyik étteremben a parti sétányon, ahonnan eltűnt a tömeg.

Reggel korán akartunk indulni, hogy legyen elég időnk Amalfira, de a "csengős bolt" nyitását azért megvártuk, mert ketten ott akartak emléktárgyakat venni. Lévén péntek, időben vissza kellett érni a bázisra, így korlátok közé voltunk szorítva, és a csapat egyöntetű véleménye alapján "erre több időt kellett volna szánni".

Késő délután sík vízen, alig szélben motorozva csorogtunk Salerno felé, közben kinyílt egy üveg bor, és a legkülönfélébb zenéket hallgattuk. "...bienvenida a Tijuana, bienvenida mi amor...".

Az ilyenkor kötelező tankolás után majdnem hibátlanul álltunk be a helyünkre ("Önélzetes a kis latol"), a szerelők pedig már a mólón toporogva vártak. Korábban jeleztük ugyanis nekik, hogy a motor irányváltója nem működik megbízhatóan. "20 perc" - mondták, és nekiláttak. Egy óra múlva rákérdeztem, mennyi még, onnantól már csak 15 perc kellett nekik, hogy elvigyenek egy marék alkatrész, a többit meg úgy hagyják ott, szétszerelve. Az utánunk következők két hétre bérelték a hajót, másik hajót valószínűleg nem tudtak nekik szerezni, szóval elvileg megcsinálták.

Hazafelé nagy szerencsém volt, felülről szemügyre vehettem a horvát szigetvilág egy részét - ahova hamarosan ellátogatok, egy másik túrával. Rendesen meghatódtam. Be tudod azonosítani a vidéket?

A nem saját fotók forrásai: handitv.com, hollywoodreporter.com