Charter Napló

A kulturálisnál talán csak az volt nagyobb sokk, amikor egy helyi srác nekiállt velünk magyarul beszélgetni.

Nem tudom, hogy a klíma teszi-e vagy más, de a népek nem gyorsak. Viszont lassúak. Nincs kapkodás, sem akkor, amikor belépésnél ellenőrzik az útleveled, sem a kávézóban, amikor kihozzák a rendelésed, sem amikor a vásárolt termékek vonalkódját olvassák le a bolt pénztáránál. Amikor kapkodnak, annak is van egy elképesztő visszafogottsága. Ezt persze nem tudtuk előre, de hamar hozzá kellett szoknunk.

Olvasáshoz muzsika (kortárs tanzániai könnyűzene - angol felirattal):

Leszállás (és útlevélvizsgálat) után még váltottunk némi pénzt, aminek volt egy azonnali és óriási előnye: milliomosokká váltunk! A tanzániai schilling ugyanis kicsit olyan, mint az egykori olasz líra: sok a nulla a bankjegyeken (jelenleg 1 schillingért 0,15 forintot kell fizetni). Ráadásul mi USA dollárt nyújtottunk be a kis ablakon. Képzelheted....

Bőven volt időnk hajóátvételig, így - bár feltöltött hűtőszekrény és szakács várt minket - megejtettünk egy kiegészítő vásárlást (alkohollal például nem készültek), majd ebédelni beültünk a Cape Town Fish Market nevű helyre, ahol elhangzott a hétindító mondat: "Most, hogy itt vagyunk a tengerparton, kezd elmúlni a bármilyen fájásom."

Délután bóklásztunk kicsit a környéken, természetesen benéztünk a Freddie Mercury szülőházában kialakított apró múzeumba, illetve igyekeztünk kikerülni a minden irányból folyamatosan támadó utcai árusokat, akik pontosan ugyanazokat a dolgokat (kesudió, focimez, fabábu) próbálták ránk sózni, amiket az 50 méterenként lévő boltokban is meg tudtunk (volna) venni. Nyilván mindenki baráti árat kínált... mire este belaktuk a bérelt hajót, kiderült róla, hogy nem azon töltjük a hetet, mert valami gond támadt vele, de legalább a cserepéldány már úton volt, csak meg kellett várni, mire befut (aztán átpakolni). Elalvás előtt én még kisétáltam a közeli tengerpartra, hogy lemossam magamról az út porát, és körülbelül ugyanazzal a lendülettel valamennyire látványossággá is váltam. Nyilván nem én voltam az első fehér ember, aki a rengeteg fiatal útjába került, de nekem úgy tűnt, azt a strandot ritkán látogatják turisták. Zajlott az élet, néhányan komoly fizikai tréninget nyomtak a homokban, egyikük a szamara hátán ment be a vízbe, míg arrébb egy kör közepén barátságos boxmeccsek sora zajlott két helyi utánpótlás-klub tagjai között. Kedvesen invitáltak, hogy álljak be nyugodtan, de inkább visszautasítottam a lehetőséget... de nem maradtunk küzdelem nélkül, éjjel a moszkitókkal rendesen meggyűlt a bajunk, aminek reggel számtalan vérfolt adta látványos bizonyítékát.

Másnap úri módon, menet közben reggeliztünk, hogy időben odaérjünk Prison Island-hez*, és itt jött a sokkhatás: beszélgetésünket hallva odalépett hozzánk egy helyi srác, kérdezte, milyen nyelven társalgunk, és amikor megerősítettük a gyanúját, átváltott magyarra. Az, hogy "leesett az állunk" még nagyon finom megfogalmazás, ámulatunk pedig még tudott fokozódni, miután kiderült, hogy aktuális szintjére (az alapfokú nyelvvizsga talán még odébb van, de már megérteti magát) 10 hónap alatt jutott el, magyar nyelvet oktató YouTube-csatornák segítségével (innen is gratulálok az oktatóknak!).

*hivatalos neve Changu Island, van rajta menedék óriásteknősöknek és egy közepes méretű épület is, ami börtönnek készült, de aztán sosem működött rabok otthonaként. Pedig a fogvatartottak ilyen színű vízben gyönyörködhettek volna álló egész nap:

A nap kritikus kérdése: "Megnézhetem a fényképezőgéped?" Ez csak azért volt baj, mert a megnézés közben valami elállítódott, onanntól a kioldógomb félig lenyomására nem fókuszált a kamera (Olympus E-M5II). És hiába két hozzáértő meg a netes segítség, nem akart megoldódni a probléma. Pedig volt idő tanakodni, amíg átálltunk a Murogo-szigethez, ami sokkal inkább homokpad, és a dagály tetőzésekor nem is látszik ki a vízből. Mi ennél korábban érkeztünk, így még sétálhattunk is rajta egyet (plusz szedhettük a szemetet, amit a hullámok és az áramlatok kipakoltak rá), aztán már a hajóról nézhettük, amint lassan elnyeli az óceán.

Az előző éjszaka emlékei még élénken éltek bennünk, ezért kifejezetten nyugodt helyen szerettünk volna aludni, így esett a választás a Niamembe-szigetre, amelynek szélárnyékos oldala felé haladva egyszer csak "Megvan!" kiáltás szakította félbe a motor zúgásának monoton zümmögését: meglett a megoldás a fényképezőgép problémájára, ami sokkal egyszerűbb volt, mint bármelyikünk gondolta volna. És ha legközelebb nálad merül fel, tudod, kit keress. :-)

Mielőtt másnap nekivágtunk volna a kontinentális Afrikába vivő útnak, kettőt is csobbantunk, egyet még a horgonyon állva, napkelte környékén, a másodikat pedig Chumbe-sziget közelében, ahol a zátonyon a helyiek nagy elánnal gyűjtötték a homokból a különféle kagylókat - csak addig volt erre idejük, amígy az apály engedte. Még dagálykor érkeztek, megálltak a sekély vizű részen, majd ahogy jött az apály, bárkájuk szépen letámasztotta magát a talajra.

Az átkelés eseménytelenül zajlott, a parttól viszonylag távol álltunk meg, így a kismotorosnak két kört is kellett fordulnia, mire mindannyian partra jutottunk. Az üdvözlésünkre töltött mangódzsúz mellé megkaptuk a ház legfőbb szabályát is: napnyugtától-napkeltéig csak őr (méghozzá fegyveres) kíséretében mászkálhatunk a parton. Ezt elég komolyan vették, amikor vacsora (zöldborsókrém leves, sült hal + rizs + zöldség, fincsi, kuglóf jellegű desszert) után a körülbelül 50 méterre lévő bungalóba kellett eljutni, szépen megvárták, mire mindenki összegyűlik, és csak akkor indultunk neki az óceán partján. És bár nem volt túl késő, gyorsan ágyba parancsoltuk magunkat, mert reggel nagyon koránra hirdették meg a találkozót induláshoz ("szafarizni lehet menni később is, csak addigra az állatok árnyékba húzódnak, nem látjátok őket"). A Saadani Nemzeti Park a maga bő 1000 négyzetkilométerével valószínűleg nem számít túl nagynak, de ettől még változatos az állat- és növényvilága, még oroszlán és leopárd is él benne (SPOLIER: azokat nem láttuk). Az első akadályt egy, az úton keresztbe döntött ("biztos az elefántok voltak") fa jelentette, a másodikat pedig egy vízátfolyás, ami nem tűnt sem mélynek, sem erős sodrásúnak, sofőrünk mégis megtorpant előtte. Másodperceken belül kiderült azonban, hogy nem a patak ijesztette meg, hanem már látta, amit mi akkor még nem. Aztán mi is kiszúrtuk...

Idővel jöttek a többiek is: bivalyok, gyűrűsfarkú víziantilopok, kisméretű páviánok ("baboon"), zsiráfok, mindenféle madarak. A Wami-folyó felé menet elhaladtunk egy sólapárló, illetve a mellé épített "falu" mellett - utóbbi mellbe vágó látvány volt... képzelj el egy települést, ahol a vezetékes áram, víz, gáz, csatorna eleve ismeretlen fogalmak, a házakat pedig úgy tákolják össze némi sárból, faágakból meg nádból.

A Wamiban édes és sós víz keveredik, ami ideális életkörülményeket teremt a krokodilok és a vízilovak számára, lehet őket nézni, amiben csak az a vicces, hogy valójában nem látod őket, mert mindkettő a vízbe merülve tölti ideje nagy részét, épp csak a szemét (meg a fülét) veheted észre.

Ezen a képen például van egy krokodil, becsszó:

Itt meg szerencsénk volt:

Ebéd után megkezdtük a visszaszivárgást a hajónkra, aztán irányt vettünk Zanzibárra, a Kendwa beach-hez már sötétben érkeztünk meg. Mivel néhány dologban már hiányt szenvedtünk, úgy határoztunk, reggel elmegyünk boltba. Na, ez azért arrafelé nem egyszerű dolog! Kisboltból van rengeteg, de mindegyikben erősen korlátozott a kínálat, ha még alkoholt is akarsz venni, teljesen meg vagy lőve. Emiatt aztán taxit kellett intéznünk, azzal arrébb menni pár kilométert olyan "szupermarket"-be, ahol minden van - például Solymar márkájú üdítő is! Mi a narancslének tűnő verziót próbáltuk ki, de ezt a hibát nem követjük el többet. És valószínűleg a többi ízzel sem próbálkozunk a jövőben.

Vásárlás után irány Pemba, útközben többször is jöttek a közelünkbe delfinek, horgonyt a Mesali-szigetnél vetettünk, a délutánt sznorkelezéssel kezdtük, majd előbb esőben, aztán napsütésben fürödtünk (mert a felhők szétszaladtak, ahogy az előrejelzés ígérte). Napnyugta környékén jött a vízisíelés SUP-pal, majd vacsorához kicihelődtünk a partra, ahol a délután vásárolt, friss homárokból rittyentett grillvacsorát a szakácsunk.

És kibicelhettünk a helyiek Dáma meccseihez:

Délelőtt átálltunk Paradise Island közelébe, ahol folytattuk a sznorkelezést, elképesztően gazdag víz alatti világot láthattunk (gyöngykagyló, gömbhal, piros tengeri csillag, korall, temérdek hal), ebéd után pedig jött az UNO-parti.  D. tarolt, nyerő szériáját az sem tudta megtörni, hogy arrébb lett ültetve. Egyet engedett a kapitánynak, de lehet, hogy neki is csak a kabala jött be (uborkás gin-tonicjaink mintájára ő uborkás szódavizet rakott maga mellé frissítőnek). Délután még partra szálltunk a kis szigeten, ahol sajnos végleg szertefoszlott az "érintetlen természet" illúziója.

A fő szigethez való visszatérésünk éjszakába nyúlt, a köznyelvben elterjedt nevén csak "Bill Gates szigete"-ként emlegetett Mnemba előtt álltunk meg, mert ott másnap "jönnek a delfinek". Jöttek is! Igaz, megelőzte őket két eső hajnalban, de aztán feltűntek az uszonyok (nyomukban számtalan, turistákat szállító csónak), lehetett beugrani a vízbe, és kicsit úszni velük. Távozóban voltunk, amikor felbukkant a helyi "őrség" (minden normálisabb hely nemzeti park), hogy fizessünk a látogatásért, kapitányunk hosszasan tárgyalt velük, végül elért némi árkedvezményt.

Hosszú út várt ránk, hiszen egészen a báziskikötőig kellett visszajutnunk, de "utolsó fürdés" nélkül nem akartuk elengedni a hetet, a Chapwani-szigetnél megpihentünk egy időre, mielőtt beálltunk volna a marinába. Utolsó drónfelvételek, utolsó partra szállás, utolsó fotók munkaruhában, kikötés, majd jött a korai vacsora és fekvés, mert másnap a csapat egyik feléért 3:30-ra, a másikért 5:30-ra jött a transzfer, hogy mindenki megkezdhesse a hazautat - amit megszakítottunk némi dubajozással, de az egy másik történet.