Muszáj volt rápróbálnunk, milyen október végén menni a Seychelle-szigetekre, hátha jobb az időjárás, mint februárban. SPOILER: jobb.

Imádom ezeket a téli hajós túrákat, amikor valamilyen kellemes klímájú régiót célzunk: a pakolás megvan percek alatt, a táska nem nehéz, meg egyáltalán: megyünk a nyárba! A dubaji átszállás közepesen hosszú volt, de még vállalható, a szombat reggeli megérkezés Mahéra menetrendszerű. A reptérről irány a komp, mert ezúttal nem a fő szigetről béreltük a katamaránt, hanem Praslin-ról. Az út simán zajlott, és bár onnantól, hogy megérkeztünk a kikötőbe, még eltelt pár óra, mielőtt beköltözhettünk a hajóba, a nyaralást egy, az óceánban megejtett "mossuk le az út porát" fürdéssel megkezdettnek tekintettük.

A hajóátvétel a helyiektől már megszokott töredezettséggel, de ahhoz képest viszonylag gyorsan zajlott, közben megjött a "szajré". A bevásárlást ugyanis még otthonról elintéztük, leadtuk a rendelést, amit - némi plusz pénz ellenében persze - kihoztak a hajóhoz. Dugig pakoltuk a Lagoon 52F* összes hűtőszekrényét, lehetett hátradőlni...

Hogy teljesen átérezd akkori helyzetünket, mindehhez add hozzá a Final Countdown című számot - reggae verzióban:

A nyitóvacsorához foglaltunk asztalt egy helyi étterembe, de mielőtt ellindultunk volna, odatámolygott hozzánk egy helyi ürge, kérdezvén, szükségünk van-e frissen fogott halra, másnap reggel leszállítaná. Igenlő válaszunknak nagyon megörült, kért némi előleget, elkacsázott, mi meg taxiba vágtuk magunkat, hogy ilyen látvány mellett fogyasszuk a finom fogásokat.

Mire visszaértünk, lett hal, emberünk már kicsit jobban támolygott, de felaprította a bonitót, ráadásul engedett az árból. Reggel aztán megkezdődött a program hajós része is, nyitásnak a "teknősős" szigettel (Curieuse), ahol a Laraie-öbölben partra tettem a csapatot, akik először az óriásteknősökkel ismerkedtek, aztán átsétáltak a sziget túloldalára, a Doki házához, amely az egykori lepratelep központja volt, ma oktatási központ és múzeum. Hogy visszafelé ne kelljen megtenniük az utat (ami egyébként nem hosszú), átálltam Anse St Jose elé, ahonnan a sportosabbak beúsztak, a kényelmeseket pedig kismotorossal szállítottam a fedélzetre.

Éjszakára a közeli Anse Lazio-ba álltunk át, amelyik jó hangulatú, népszerű tengerparti rész - érthető módon. A parton még röplabdapálya is van, egymást követték a gyors meccsek néhány csapat között, közben a lehető legközelebb leparkolt autóból szólt a zene. Nekünk pedig jött a saját készítésű halvacsora.

Másnap korán indultunk, mert bár a meglátogatni tervezett "madaras" sziget (Cousin) közel fekszik Anse Lazio-hoz, de úgy tudtuk, kilenckor nyitnak, ami szimpatikusnak tűnt számunkra, mert úgy kalkuláltunk, hogy akkor még se tömeg, se meleg. Végül is majdnem bejött a dolog, csak épp tízkor nyitottak, és nincs egyénieskedés. Előbb partra szállítanak mindenkit, aki szeretné körbejárni a szigetet (ez akkor volt hat kisebb-nagyobb hajó, vagy száz emberrel), aztán indulnak a vezetett túrák, végül jön a visszafuvar. 

Ráadásul nekünk ott még nem értek véget az izgalmak, mert amikor távozni próbáltunk, a horgonyunk nem akart feljönni a talajról. Szerencsére csak hét méter mély volt a víz, minimális merülés árán le lehetett látni a fenékre, így hamar kiderült, hogy a horgonyláncunk beszorult egy kő alá. A megoldás aprólékos volt, de szerencsére nem bonyolult, ketten a vízből diktálták, mikor merre menjek a hajóval, én meg követtem az utasításokat. Megvolt az élmény, megvolt a küzdelem, jöhetett az átkelés Mahéra, aztán a jól megérdemelt vacsora a februárban letesztelt Bravo! étteremben, ami még mindig príma, és ahol könnyen eszi magát degeszre az ember.

Másnap sima utunk volt Port Launay-ig, mielőtt beálltunk volna az éjszakai helyükre, még elugrottunk a Terese-szigethez, amelyik gyönyörű ugyan, de a partra szállás kalandos, a helyiek nem véletlenül óvatoskodnak érkezéskor és távozáskor. Nekünk is megmutatták, merre közlekedjünk, úgy már nyugodtan jöttünk-mentünk a kismotorossal. Port Launay-ban apró csalódás ért bennünket, mert le volt szakadva a Seycehlles-hinta, pedig arra nagyon készültünk, hiszen kiváló fotós helyszín.

Vacsora hús, grillen. Meg sárga krumpli, ami remek csapatépítő étel, illetve kiváló fogyókúrás kaja, ugyanis elképesztően macerás hámozni, ezért egyrészt mindenki beszállt, másrészt tényleg csak annyit készítettünk elő belőle, amennyit nagyon muszáj volt. 

Reggel a KGy által beígért palacsintát fogyasztottuk, közben megjöttek a nemzeti park őrei, begyűjtendő a horgonyzás díját. Némiképp csodálkoztunk, hiszen a februári túra során hírüket sem hallottuk, de mint kiderült, ennek prózai oka van: erős északnyugatiban nem tudnak kiállni a kikötőjükből a kismotorosukkal. Annyira kedvesek voltak, hogy adtak nekünk a reggel a halászoktól kapott friss makrélafogásból - így aztán végképp nem éreztük soknak a horgonyzásért kifizetett összeget.

Mahét délről kerülve tartottunk délutáni úti célunk, a Sainte Anne nemzeti park felé, hátul - szokás szerint - bedobva a csalik. És jött is két hal, előbb egy bonito, majd az utolsó pillanatban egy jobfish.

Horgonyra álltunk, a kismotorossal benéztünk a Jolly Roger bárba, bóklásztunk a zátonyon a fél méteres vízben, aztán nézegettük a közelünkbe keveredő vízi élőlényeket: teknőst, ráját, tengeri csillagot, cápát. Megint az Eden Island marinában parkoltunk le éjszakára, és következett az újabb halvacsora - fenséges volt! Reggel kényelmesre vettük a tempót, indulás után még elmentünk tankolni is**, aztán La Digue felé fordítottuk a hajó orrát. Azt terveztük, hogy a több útikönyv és internetes oldal szerint is a világ egyik legszebb strandjának tartott Anse Source d'Argent-nél állunk meg fürdeni, de sajnos a szél pont a part felé fújt, és nem éreztük biztonságosnak a horgonyzást a 18 méteres vízben. Így mentünk a Round Islandhez, ahol kicsit ugyan billegtettek a hullámok, viszont magunk voltunk. És ettünk a parton frissen szedett ananászt...

Az utolsó napon két helyszínt akartunk meglátogatni, az első Cocos Island lett volna, de mivel a dagály miatt minimálisra zsugorodott az a szakasz, ahol partra lehet szállni, egyből Grande Soeur elé álltunk. Szép, de küzdelmes vidék, a partra jutás még hagyján, de amikor visszafelé szembe mész a hullámokkal, annak azért van sportértéke. Lévén péntek, meghatározott időre vissza kellett érnünk a bázisra, de a Cocos-t nem akartuk kihagyni, így az elszántak sznorkelfelszerelésben ugrottak a vízbe, és tempózni kezdtek a sziklák felé. Mellénk pedig odaálltak az őrök (Seychellesen kb. minden épkézláb hely nemzeti park), és kérték a belépőt. Mondtuk, hogy csak tíz percre jöttünk, így a jelzett összeg sok, de a felében megegyezhetünk. Megegyeztünk. És még ők adtak pluszt, mert aki nem tudott visszaúszni a hajóhoz, azt a motorosukkal szállították hozzánk.

- Mennyi idő innen a bázis?

- Maximum fél óra.

- Jó, én azért bedobom a csalikat.

És lőn még két fogás...

A bázison mindent rendben találtak a hajón, ami mindig jó visszajelzés, mert bár gondos gazdaként vigyázok a rám bízott bárkákra, ilyenkor hivatalosan is megnyugtatnak, hogy tényleg nem tettem kárt semmiben.

A csapat ezen a ponton kettéoszlott, egy része a saját fogásból rittyentett vacsorát, másik része a Les Lauriers éttermet választotta. Reggel fájóan korán kellett kelnünk, mert nyolckor indult a komp Mahéra, a traumát némi pezsgő elfogyasztásával igyekeztünk tompítani.

Az esti gépindulásig pedig a "szokásos" kirándulással ütöttük el az időt, körbenéztünk a szigeten, némileg a kisbuszunk sofőrjére bízva magunkat.

* a Lagoon 52F nem kicsi, viszont nagy: van benne 6 vendégkabin, mindhez saját fürdő tartozik. Hűtőszekrény, fagyasztó, légkondi, vízkészítő és óriási terek - szóval elég jól el lehet lenni rajta.

** hagyományosan tele tankkal veszed át a hajót, és úgy is adod le, mielőtt bekötsz a bázisra, elmész tankolni. De Praslinen nincs hajós benzinkút, így a chartercég munkatársaira vagy bízva, ők elintézik a dolgot, de felszámolnak némi pluszt az általuk betöltött gázolajra. Ez utóbbit tudod azzal csökkenteni, hogy a hét folyamán meglátogatsz egy "rendes" benzinkutat.