Charter Napló

A one-way hajóbérlés nagy előnye, hogy a báziskikötőktől távolabb eső helyekre is kényelmesen eljuthat az ember. Közben meg finomakat eszik a szigetek éttermeiben.

A spliti régióból indulva Korčula és Mljet meglátogatása belefér akkor is, ha a hét végén vissza kell térni a báziskikötőbe, előnyösebb azonban one-way útra (azaz egy irányba) foglalni a hajót, mert úgy nem kell rohanni. Márpedig az most egyáltalán nem volt cél, a hajós nyaralásra érkező két család sok mindenre vágyott, de zsúfolt (és emiatt rohanós) programra pont nem. E. még tavaly novemberben foglalta le a hajót, mert a bérbe adó cég akkor komoly kedvezménnyel hirdette, ő meg bolond lett volna kihagyni a lehetőséget. Ráadásul kérte az „early check-in” opciót, ami azt jelentette, hogy a szokásos délután öt helyett már egykor átvehettük (volna) a katamaránunkat. Azért csak volna, mert az előny kiélvezéséhez oda is kell érni időben, de egyszerűen nem tudtuk elég korán indulni Magyarországról ahhoz, hogy megelőzzük a tömeget, így kétszer is hosszas várakozásra kényszerültünk az autópályán.

Ez meg egy tonhal-steak:

A Marina Baotić-ban pezsgő élet és szikrázó napsütés fogadott bennünket, a csapat pedig két részre oszlott, egyikük intézte a bevásárlást, míg a másik a hajó átvételét. Mire mindennek a végére értünk, már rendesen benne jártunk a délutánban, két dolgot azonban biztosan tudtunk:

1. akármilyen későn, de elhagyjuk a kikötőt, és valahol máshol éjszakázunk.
2. az üdvözlő ajándéknak kapott, másfél literes habzóbort behűtjük, aztán egy alkalmas pillanatban elfogyasztjuk.

Mindkét programpont megvalósult, az este – kellemes vitorlázást követően – már Milnán ért bennünket, ahol sikerült megcsípni az utolsó három szabad hely egyikét, amihez ráadásul közel volt a kikötő étterme, így nem kellett sok energiát fektetni a vacsora megszerzésébe. Mivel az asztal körül többen már ugyancsak kókadoztak a hosszúra nyúlt nap végéhez közeledve, hamar rövidre zártuk az étkezést, és eldőltünk aludni.

Vasárnap reggelre – az előrejelzésnek megfelelően – délkeletire fordult a szél, ami Hvar csücskéig szépen repített bennünket, onnantól azonban szembe kellett (volna) haladni vele Korčula felé, ami nem kellemes dolog, így inkább beálltunk az ACI Marina Palmižanába, és a délutánt városnézéssel töltöttük Hvar-on.

Vacsorához a Meneghello étteremben foglaltunk asztalt (méghozzá az egyik forgós közepűt, ami nagyban megkönnyíti egymás ételének kóstolását, és ott ezt igazán érdemes megtenni), étkezés közben pedig gyönyörködtünk a Vinogradišće-öbölben, és furcsán néztünk a mindenhol elhelyezett művészeti alkotásokra. Az éttermet évtizedek óta üzemeltető családban ugyanis festők és szobrászok váltogatják egymást, alkotásaik egy része pedig a helyiségek díszeként szolgál.

A hétfőnk lett a túra legrázósabb napja – szó szerint. Azt tudtuk előre, hogy valamikor kell egy hosszabbat mennünk, amit ezen a ponton már nem lehetett tovább halogatni, el akartuk érni Korčula városát, hogy onnantól tényleg nyugiban lehessünk. A szél azonban még mindig délkeletről fújt, ami eleinte nem jelentett gondot, de mire Šćedro szigetét elhagytuk, megnőttek a hullámok. Szembe menni velük felért egy kínszenvedéssel, ezért inkább bemenekültünk Korčula szigetének északi oldalán egy öbölbe, remélvén, hogy délutánra csendesedik az idő. A part közelében viselhetőbb körülményeket fedeztünk fel, így a fürdést követő ebéd után a sziget partvonala mentén osontunk a célunk felé.

Úgy voltunk vele, hogy vagy befutunk Korčulába, vagy bemenekülünk az ilyen időben is védett Lovište-öbölbe. Sikerült az első verziót megvalósítani, mert mire a kikötő közelébe értünk, szinte teljesen elállt a szél. Az ACI Marina Korčulát felújítják, a szokásosnál is kevesebb a hely, nem reméltük, hogy beférünk, de a városfali helyek egyikében nagyon bíztunk, ám csalódnunk kellett. Bánatunkban a kikötővel szomszédos öbölben próbálkoztunk, ahol végül öt méteres vízben vetettünk horgonyt, olaj vízen, minden oldalról védve. Egy véletlennek köszönhetően fedeztük fel a Konoba Mirakult az öböl legbelső részén, a hajóhoz tartozó kismotorossal csobogtunk ki vacsorázni, és abszolút nem bántuk meg a választásunkat. A pontos menüsorra már nem emlékszem, de mindenki jóízűen evett meg mindent, amit elé tettek. Esti programnak városnézést tűztünk ki, volt, aki a kismotorossal tette meg a bő egy kilométert, aki át akarta mozgatni magát, az a parton sétált be az óvárosba. Ami gyönyörű, na. Bizonyos pontjain sokan vannak, de bőven akadnak olyan részei, ahol elvétve jön szembe ember. Én a magam részéről nagyon szeretem.

Kedden egy alkalmazás ajánlatára hallgatva útba ejtettük a közeli lakatlan szigetre telepített bárt. A helyszínt nem lehet elmesélni, zseniális, itt és most érd be annyival, hogy amikor partra szálltunk, ez szólt a hangfalakból,

az épületek fölötti dombra felmászva pedig ez a látvány tárult a szemem elé:

Egyszer muszáj lesz itt tölteni az estét!

Mivel az előző éjszakát horgonyon töltöttük, fogytán volt a vízkészletünk, és tudtuk, hogy ahova megyünk, korlátozottak a vételi lehetőségek, elkanyarodtunk Lumbarda felé, ahol 100 kunáért teletöltöttük az összes létező édesvíz tartályunkat. Következő megállónkig csak másfél órát kellett kibírni, de ezt az időt aktívan töltöttük, próbáltunk asztalt foglalni az egyik pomenai étterembe. A település Mljet nyugati végén fekszik, leginkább egy szállodából és sok étteremből áll, viszont védett hely, és közel van a Mljeti Nemzeti Park bejáratához. Majdnem mindenhol teltház volt, a Konoba Nine gazdáinak esett meg rajtunk a szíve, és jelezték, hogy várnak minket, igaz, hajóhelyet már nem tudtak adni. Ennél nagyobb bajunk sose legyen, az öbölnek az étteremmel átellenes oldalán horgonyoztunk le, a katamarán farát kikötöttük a parthoz, és már készülődtünk is a vacsorához.

A Nine családi vállalkozásban működik, házias konyhát visznek (ennek minden előnyével és hátrányával), de az almás pitéjük például elképesztően finom. Igaz, mire kihozták már annyira tele voltunk, hogy a desszertet többen eltettük reggelire.

Másnap megint rövid táv várt ránk, így ráérősen indult a nap, volt, aki csak lustálkodott, volt, aki felkerekedett, és meglátogatta a nemzeti parkot. Estére Mljet keleti végéig kellett eljutnunk, ami még akkor is könnyen teljesíthető, ha rögtön indulás után lassítasz, mert néznivaló akad.

Célunkhoz érve horgonyt vetettünk a kis öbölben, amit hamar fel is húztunk, mert szabaddá vált az egyik bója, ami ráadásul még közelebb volt a parthoz, ahova ki kellett jutnunk, hogy eljussunk az étterembe. Meggyőződésem, hogy a Konoba Stermasi egy jelenség, a két nyelven beszélő, világlátott és ambiciózus tulajjal, a három nyelven beszélő édesanyjával és olyan tonhal carpaccio-val, aminél finomabbat szerintem nem sok helyen lehet enni a világon.

Polip, pekában:

Természetesen a többi étel is hibátlan volt, és azóta az este óta azt is tudjuk, mekkora egy 42 kilós tonhal.

Csütörtökön várt ránk a hét legrövidebb távja, így még az is belefért, hogy „ellentétes irányba” induljunk, és Šipan helyett a Saplunara-öböl felé fordítsuk a hajó orrát. Befordulva homokos strand és rengeteg bója tárult a szemünk elé, a fogadásunkra érkező motoros jelezte, hogy ha csak néhány órát maradunk, még csak fizetnünk sem kell mindezért. Annyira csábított a hely, hogy majdnem ott ragadtunk, de végül „csak” fürödtünk, SUP-oztunk, ebédeltünk, fürödtünk. Meg fürödtünk.

Délután kiderült, hogy Šipant vétek lett volna kihagyni, már csak a Priježba-strand miatt is.

A Kod Marka étteremben a tulajdonosra hagytuk, hogy azt tegye elénk, amit gondol, és nem csalódtunk. Az előételek és a polippogácsa mindenkinek ízlett, sőt, tulajdonképpen az ördöghal is, csak épp utóbbi nem volt elég kilenc embernek. Esti sétánkon romjaiban is méltóságteljes épületet fedeztünk fel a homályban, kiderült róla, hogy hotel. És eladó, ha gondolod…

Hogy halogassuk az elkerülhetetlenül közeledő vég bekövetkeztét, pénteken még megcéloztunk a Šunj-strandot, mielőtt bekötöttünk a túránk zárását jelentő ACI Marina Komolacba. Itt már érződik Dubrovnik közelsége, rengetegen jönnek ki kisebb-nagyobb bárkákkal fél-egy napra, a strand határát jelentő bójasor mellett egymást érik a hajók. Tőlünk ki úszva, ki tengeri kajakkal, ki SUP-pal jutott ki a homokos a partra. Sekély a víz, tehát gyerekekkel is biztonságban lehet pancsolni, ám a bár felé menet irgalmatlanul éget a talaj. Viszont jó a hamburgerük!

Mivel legkésőbb hatra be kellett érnünk a bázisra, négykor búcsút intettünk a Šunj-nak, és irányt vettünk Dubrovnik felé. Még várt ránk egy komoly projekt, meg kellett tankolni a hajót, és ez mindig kicsit feszültté tesz. No nem a feladat nehézsége miatt, hanem mert a várakozás nem mindenkinek megy kulturáltan, és rendszeresen akad valaki, aki próbál előre tolakodni. Ezúttal simán vettük az akadályt, mert előlünk épp távoztak, a sor pedig mögöttünk alakult ki, amiatt pedig idegeskedjen más!

Záróvacsoránk helyszínének a Konoba BoGo-t néztük ki, mert ígéretes volt az étlapja és közel feküdt a kikötőhöz – légvonalban. Ugyanis az öbölnek a kikötővel átellenes oldalán működik, így ismét bevetettük a kismotorost, és szépen átrobogtunk az étterem elé. Polipsaláta, rizottó, tonhal steak, desszertek – minden pazar volt, méltó zárása ennek az egy hétnek.

Búcsúdesszert: