Charter Napló

Athénból indulva olyan helyekre juthatsz el, mint Szalamisz, Aegina, Agisztri, Epidaurosz, Pórosz, Ídra vagy épp Szpetszesz. És ez még csak a jéghegy csúcsa!

Két hajóval vágtunk neki a kalandnak, a vitorlásokat Marina Alimos-ból béreltük, még februárban. A kínálat bőséges volt (de gyorsan fogytak a szabad hajók), a foglalás rendben ment, a kiegészítő szolgáltatásokat (repülőtéri transzfer, SUP) könnyen meg tudtuk rendelni. Felajánlották, hogy lista alapján előre bevásárolnak nekünk, ezt nem kértük.

Megérkezve egy furcsa élmény és egy mellbevágó információ várt bennünket. Az előbbi, hogy itt a bázis cégek irodái nem a kikötőben vannak, a vendégeket egy pult és egy napernyő várja a mólón, itt bonyolódik a papírmunka is. Ami ennél sokkal fájdalmasabb volt, az a kaució kérdése. Két cégtől béreltük a hajókat, előzetesen jeleztük, hogy nem kívánunk sok ezer euró készpénzt magunkkal cipelni vagy kártyán zárolást engedni, ezért inkább biztosítást szeretnénk kötni az összegekre. Ezzel nem volt semmi gondjuk. Másképp vélekedtek azonban, amikor ott álltunk előttük: az egyik társaság a biztosítási díjon felül ötszáz helyett majdnem háromezer euró letétre tartott igényt. Hiába mutogattuk nekik az általuk még februárban küldött levelet, elintézték annyival, hogy egy baleset miatt közben megváltoztatták a szabályzatukat. Annyi nagyvonalúságot azért mutattak, hogy engedték két kártyára szétosztani az összeget…

Az ilyenkor szokásos nagybevásárlást a két csapat magának intézte, nálunk nem is volt gond, a másik brigád azonban élt a felkínált lehetőséggel, és elfogadták a charter cég által erre a célra intézett sofőrt és autót. Komoly kálvária kezdődött, melynek során bepillantást nyerhettek a görög „beszerzési maffia” működésébe: kísérőjük ugyanis nem egy szupermarketbe vitte el őket, hanem egy kis raktárba, ahol egyféle élelmiszert lehetett venni. Aztán jött egy másik, majd egy harmadik, végül sok állomásos turnét követően értek a projekt végére. Saját bevallásuk szerint bizonyos pontokon komoly kétségeik voltak, hogy minden, kosárba pakolt tételt meg is kapnak fizetéskor. Mélyről indultunk tehát. De legalább jó volt a vacsora a tengerparti étteremben, ahol az étlapon külön feltüntették, ha egy halétel mirelitből, és nem friss fogásból készült.

Vasárnap délelőtt kényelmes tempóban indultunk meg, a sík vízen motorozva tartottunk nyugatra. Pont kapóra jött a Lagousa-sziget, melynek dombján még egy kis kápolna is állt. Horgonyra állva kezdtük meg a valódi nyaralást, hosszasan fürdőzve a kellemes hőmérsékletű vízben.

Délutánra Aegina volt a cél, de nem fűztünk vérmes reményeket hozzá, mert már a bázison elárulták, hogy népszerű úti célként igen hamar megtelik az egyébként sem túl nagy kikötő. Egy kört azért futottunk az öbölben, de persze semmi, így a javasolt Agisztri felé vettük az irányt. Megcsíptünk kettőt az utolsó helyekből (bár rezgett a léc, hogy van-e elég mélység a tőkesúly alatt), felcsatlakoztunk az áram- és vízhálózatra, majd vártuk a kikötőmestert – vagy valami olyasmit.

Errefelé nem automatikusan működnek a szolgáltatások, azokat be kell kapcsolni. A hamarosan érkező illetékes személytől vásároltunk két „kulcsot”, amikkel vizet és áramot tudtunk vételezni (kemény 11 eurót fizettünk), majd a reggeli indulás előtt azokat a trafikban adtuk le (és kaptuk vissza a kauciót). Agisztrin a kikötő Megalochori településen van, ami a parton sorakozó hotelek, bárok és bérelhető apartmanok alapján inkább tűnik nyaralótelepnek, mint városkának, viszont este tízig nyitva van a közért (ez sok más helyen is előfordul).

Hosszú nap várt ránk hétfőn, Ídrára akartunk eljutni, de persze nem maradhatott ki a napközbeni fürdés, amit Agisztri délnyugati sarkánál ejtettünk meg, besétálva egyúttal a tengerszemhez is.

Tervezett utunk elég hosszú volt, így még egy frissítő állomást beiktattunk, Pórosz északkeleti részén a Vagioni-öbölben álltunk meg. Délutánra érkezett némi szél, így Ídrát vitorlázva tudtuk közelíteni, késő délután. Ezért aztán a legkevésbé sem lepődtünk meg, hogy a sokadik sorban kaptunk helyet.

Hogy értsd: hagyományosan egy sor hajó áll a part mentén, a világon majdnem mindenhol. Ez a város és sziget azonban egyrészt felkapott, másrészt apró a marinája. Ezért aztán a vitorlásoknak fenntartott mólószáron egymásra kötnek a hajók. Az új érkező szépen lerakja elöl a horgonyát, tatját pedig a már parkoló társakon fixálja. Ezen senki nem akad fenn, sőt, kifejezetten örülnek, ha olyan valaki érkezik eléjük, aki láthatólag tudja, mit csinál, nem bénázik a manőverek közben, mert így nagy esély van rá, hogy problémamentes éjszakájuk lesz. Ennek a megoldásnak következményeként a part a többieken keresztül lépkedve érhető el, amire mindenki engedélyt kér és kap a másiktól. A népek türelmesen és toleránsan állnak a helyzethez, de azért nem ildomos ki-be rohangálni. Itt végre volt mit nézni, szétszéledve fedeztük fel a városka szépségeit, a dombtetőről a tengerre és a környező szigetekre nyíló látványt.

Még délelőttre is maradt is belőle.

És ha Ídra, akkor persze Leonard Cohen (meg az első dal, amit a sziget ihletett):

Hogy kipihenjük a hétfői maratont, keddre rövid távot terveztünk, Ermioniba vitorláztunk át – közben persze megálltunk fürdeni és grillezni Dokosz észak felé nyitott, gigantikus öblében. Az ebéd hozzávalóit a hentesnél szereztük be, sem abszolút értékben, sem fajlagosan nem került sokba a háromféle hús, meg a salátának valók.

Ermioniba érve elkövettünk egy hibát: beparkoltunk a kikötőbe, pedig szkipper társam jelezte, hogy inkább a városfalat kellene választanunk, a városnak otthont adó földnyelv külső oldalán. Végül este kilenckor az átállás mellett döntöttünk, mert megtudtuk, hogy ott vannak még üres helyek. Addigra azonban már megrendeltük a vizet és az áramot, fizetni azonban nem fizettünk érte. Sebaj, majd reggel megkeressük az embert! Végül olyan jó helyet lőttünk egy taverna terasza előtt, hogy az Oroszország-Egyiptom futball mérkőzést a kokpitban ülve nézhettük végig.

Reggel belebotlottunk a kikötőmesterbe, akit biztosítottunk arról, hogy nem kívántunk fizetés nélkül lelépni, mire annyit mondott: láttalak titeket este elkötni, de tíz eurón mit idegeskedjek? Azért persze kiperkáltuk a szükséges összeget (két hajóra tizennégy euró).

Az útnak itt még nem volt vége, úgyhogy folytatjuk...